
Felmerül, hogy miért nem segítjük azokat a gyerekeket, akiknek a szülei nem tudják kifizetni az osztálykirándulás összegét, hiszen maradt az osztálypénzből bőven “költőpénz.” Vagy miért kell színházlátogatáskor egy-egy gyereknek az iskolában maradnia, míg a többiek kulturális oktatásban, élményben részesülnek. Miért nem segítünk nekik?
Egy-egy vehemensebb anyuka felszólal, mint ellenvélemény, hogy elég neki a saját három gyereke, nehogy már más helyett is ő fizessen – hangoztatja. – Mert a cigire meg a sörre van pénze annak a másiknak, akkor fizesse csak ki a gyereke színházjegyét.-morogja harciasan, igaza biztos tudatában.
De nem fizeti. El sem jön a szülőire. Nem is tud erről a vitáról.
– De a gyereknek segítenénk, próbálkozik egy-egy beleérzőbb szülő, harcias anyuka mégis tiltakozik, s köti az ebet a karóhoz.
Közösség nevelés – ez a célja a tanítónéninek. De már egy szinttel feljebb is bajok vannak. Hogy tanítsunk nekik összetartást, segítséget a bajban, ha mi magunk sem vagyunk képesek rá?
Szemellenzőt viselünk, csak a magunk baja a baj, a többiek meg le vannak ejtve? Osztályszinten gyakorlatilag kétszáz forinttal fejenként is már segíteni tudunk ezeknek a gyerekeknek, hogy ők is részt vegyenek a csoport közös élményeiben. Mégis, van akinek nem számítanak. Mert az anyja elissza, nehogy má ő fizessen helyette.
S már megint az egészséges énképnél kötöttünk ki. Ennek a gyereknek hogy alakul pozitív énképe, ha az anyja mellett, még a közösség, ahol ideje nagy részét tölti, sem támogatja?
Nem tudhatjuk, mikor alakul úgy az életünk, hogy nehéz helyzetbe kerülünk. S nem esne jól, ha a gyereknek mégis összedobnák a pénzt a közös programra, mert egyszerűen nem tudjuk kifizetni? Nem miattunk, a gyerekért tennék. Mert megbecsült tagja a közösségnek. Számít a többieknek. S hogy érezze, ő is fontos, s ezáltal megtanulja magát pozitívan értékelni. Ez már egy jó lépés az ökotinivé válás felé. De ehhez a szülők fejében is rendet kéne tenni.



